Megmentő kegyelem
2009.06.29. 08:44
- .... harminchét, harmincnyolc, harminckilenc! - üvöltötték a fülébe, háta már nem is látszott az ütésektől.
Tovább kell mennem! Tovább! Tovább! - gondolta fájdalmaiban, miközben az egyik katona eloldozta, és talpra parancsolta. Minden lépés iszonyú kínokat okozott számára, de képek futottak át ködös agyán.
Kislány a hintában.
Anya rákos gyermeke betegágya felett.
Férfi a híd tetején, ugrani készül.
Magányos idősek, akiknek nincs reményük.
A pokol rémsége.
Szívfájdalom.
Érezte a világ összes szomorúságát.
Elhagyatottak könnyei.
Gyászoló árvák, özvegyek szomorú sírok felett.
Háborúk, éhező gyerekek, járványok.
Gyűlölet.
Sátán.
Némán fohászkodott szelleme erőért, és vállaira vette a durva fakeresztet. Vérző sebei, a kínzás, a szenvedések ellenére behúnyt szemmel indult utolsó útjára, fel a hegyre. Már várták őt.
Némán ment, mint bárány, akit a vágóhídra visznek, a száját sem nyitotta ki. A tömeg vért kívánt, felkorbácsolta őket a halál szaga, a sátán pedig dörzsölte a tenyerét. Ott ólálkodott a kereszt körül, lihegve hergelte a közönségét.
Körülnézett, mikor felért a hegytetőre. Jól látta az egész várost, a sokaságot, anyját, Mária Magdalénát és Jánost, szeretett tanítványát. Hát a többiek...? - gondolta. De tudta a választ. János volt az egyetlen, aki az utolsó vacsorán a kebelére hajtotta a fejét, jelezve, hogy "intim" közelségben szeretne lenni Vele, Urával. Megértette. Ő egyedül. A lényeget. A szerelmet, ami szorongatta a szívét az emberiség felé. Mert közel hajolt hozzá. A szívéhez. Meghallotta a Szívdobbanásait. Megértette a Nagy Titkot, miért kell Neki a keresztre mennie. A többiek még mindig nem értették. De majd, Azután...- sóhajtotta magában szomorúan.
Hanyatt fektették, rá a keresztre, amit cipelt. Tudta, hogy most lesz csak igazán szüksége erőre, elviselni az elkövetkezőket. Az első szeget a jobb kezébe ütötték.
- Értük, Atyám! - sóhajtotta kimondatlanul.
A másodikat a bal kezébe.
- Értük, Atyám! - sóhajtotta ismét, szemét lehúnyva. A katona, aki a kivégzést vezényelte, megdöbbenve figyelte a férfit, a gyönge, elesett, összetört testet, ahogy egy hang vagy nyögés sem hagyja el a száját. Ilyet még soha nem látott. A halálra ítéltek általában félelmükben és fájdalmukban sikoltozni, kiáltozni szoktak ennél a fázisnál.
A lábaiba is beleverték a hatalmas ácsszegeket, épp olyanokat, melyekkel régen, nevelő apjával, Józseffel a háztetőket javították.
A kereszt felállítása bonyolult feladat volt a katonák számára. De sikerült középre illeszteni a két másik gonosztevő közé a férfit. Rögzítették a köteleket, és vártak. Több dolguk egyelőre nem akadt.
Felemeltetett. Csak épp akkor másképp. Az emberek "fölé", vére folyt és folyt, ahogy az Atya könnye is Fia haláltusája felett. Zokogott a menny, sírtak az angyalok. De Ő behúnyt szemmel csak imádkozott és imádkozott:
- Atyám, bocsáss meg nekik! Nem tudják, mit cselekesznek!
Teltek az órák, a Vér, a tiszta Vér pedig csak egyre hullott a földre, eláztatva a Golgota porát, az emberek lábai elé.
Az Atya tovább sírt, mert tudta, Fia számára nem a halál fájdalma és kínjai lesznek a legborzalmasabbak, hanem amit tennie kell. El kell fordítsa az arcát róla, amit soha azelőtt nem tett meg vele. Hiszen mindig vele volt.
De a halál fájdalmában, az emberiség bűnei a vállán nyugodtak, így nem nézhetett rá azok miatt.
- Atyám! Atyám! Mért hagytál el engem?! - hallotta szomorúan az elhagyatott, fájdalmas, gyönge hangot. De nem felelhetett neki. Most az egyszer nem.
A sátán gonoszul kacagott. Végre győztem! - gondolta kajánul, ahogy a hörgő lélegzetvételt hallgatta.
- Atyám! Elvégeztetett! - kiáltotta fájdalmasan utoljára. Abban a pillanatban iszonyú fájdalom hasított a mellkasába, ahogy szíve szétrobbant.
Az ég elsötétült.
Gyönge, élettelen testét a keresztről egy kölcsönkapott sírba helyezték szerettei, de hatalmas követ hengerítettek a barlang elé, őrséget, hogy nehogy a testet ellopják.
Itt véget is érhetne ez a szomorú történet. Ami értem volt, és érted. Értünk tette. Értünk ment oda a keresztre, nekünk lett volna a helyünk ott, a Golgotán, a szegeket a mi kezeinkbe és lábainkba kellett volna, hogy verjék a bűneink miatt. De Ő - mert annyira szeretett bennünket -, helyettünk, miattunk és értünk megtette. Átvállalta a bűntetést.
De a történet folytatódott, a sátán hiába örült, a vigyor hamar lefagyott arcáról, mikor harmadnap asszonyok üresen találták az Úr sírját, a követ elhengerítve.
Azt hitték, a kertész az, aki a temetőkertet gondozza. Talán Ő jött velük szembe az úton?
Mikor azonban megszólalt, a Hangjáról azonnal felismerték.
Nem hittek a szemüknek! Feltámadt a halálból!
És azóta is Él! Uralkodik, szeret, és várja, hogy elhiggyék, van Hit, Remény és Szeretet. A legnagyobb Szeretet pedig, amit Ő cselekedett, hogy életét adta az Ő barátaiért a kereszten.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek